Álomország meghitt partján…

Kezdeném mindjárt a legelején, hogy Ti is láthassátok a horgászatban mennyire egyszerű igaz barátokat szerezni...

Az egész történet egy horgászkiállítás alkalmával kezdődött, amikor odalépett mellém egy kicsinek nem éppen mondható mackós termetű, igazán közvetlen, humorarzenált felvonultató Úriember, aki péklapátnyi tenyerét felém nyújtva élces hangján megszólított, majd illedelmesen bemutatkozott: „Szia! Luki vagyok!"

Megállt a levegő, egy pillanatra megnyomták a PAUSE gombot. Azt gondoltam, hogy „eljöttek értem", és itt van a vég. Arra gondoltam, hogy, az első hirtelen mozdulatomra előugranak még legalább hárman a sorok közül, és a földre tepernek majd, akárcsak az akciófilmekben. Szerencsére nem így történt. Kikerekedett szemmel és hátraszegett fejjel kissé megilletődve pásztáztam végig „Lukit, majd a torkomon kialakult hirtelen szárazságot orvosolva kortyoltam egy akkorát az ásványvizes palackból, mint még életemben soha. Nyeltem egyet és elcsukló hangon rövidre fogva viszonoztam udvariasságát:
„Henrik."

Mindeközben az ezernyi kavargó gondolat közül, ami a másodperc törtrésze alatt futott át a fejemen csak annyi maradt meg bennem, hogy mennyire aranyos és találó név az, hogy „LUKI" egy ilyen „csöppség" számára. Szerencsére a hangulat hamar oldódott, amikor a közös téma előkerült, ami nem is lehetett kérdéses egy horgászkiállításon...

Szóba elegyedtünk, elmesélte, hogy előszeretettel használja a Carp Zoom termékeket, valamint hangsúlyozta azt, hogy mennyire sikeres és beváltak azon a vízen, ahova Ő rendszeresen szokott járni. Tényleg nagyon képben volt, és szinte a teljes termékpalettát kívülről elzongorázta. Beszélgetésünk végeztével legnagyobb meglepetésemre meghívott egy horgászatra a Törökbálinti tóra az Ő „kicsiny" birodalmába, oda, ahonnan ez a történet most elkezdődik, és ami minden képzeletemet felülmúlta...

Azon a bizonyos napon hajnalok-hajnalán beszálltam az autóba, őszi időjárásnak megfelelően felöltözve és elindultam, hogy Lukival, az ismeretlen ismerőssel elmenjünk egy közös horgászatra. Elmenjünk arra a vízre, amit Ő rendszeresen vallat, és amiről már annyit értekeztünk telefonon keresztül. Igen, telefonon keresztül, mert tulajdonképpen, ha Lukinak bármilyen problémája, kérdése vagy éppenséggel kudarca adódott horgászata során minden egyes alkalommal felhívott, hogy ezeket a dolgokat megbeszéljük, átértékeljük, és közösen kitaláljunk valamit. Az elmondásai, tapasztalataira hagyatkozva próbáltam neki tanácsokat adni, egyszóval az éteren keresztül „osztottam az észt", hál' égnek legtöbbször sikerrel. Ezekről a pozitív sikerélményekről is minden alkalom után folytattunk egy-egy röpke eszmecserét és levontuk, amit le kellett.

De kanyarodjunk vissza a történethez...
Tehát azon az ominózus reggelen célirányosan elindultam utamra, majd szűk egy órányi autókázás után találkoztam Lukival a „nagyvárosi monstrummal" a főváros szélén. A sarki fűszeresnél egy jó adag forró kávéval alapoztuk meg az előttünk álló napot. Kiderült Lukiról, hogy reggelente a közeli buszmegállóból szokott indulni halfogó portyáira. Kikerekedett szemmel, elmosolyodva néztem Rá. Szent meggyőződésem volt, hogy csak viccelődik, hiszen a telefonban is rendre humorizál. Kiderült, hogy ez tényleg nem tréfa! Igen, Luki valóban busszal jár horgászni! Így utólag is le a kalappal előtted Luki! Igazán Őrült vagy!

Beültünk hát az autóba. Amikor Luki elfoglalta a helyét, éreztem, hogy az anyósülésbe süppedő hasznos teher alatt (ami bőven meghaladta a mázsát), a kocsim jobb oldala enyhén megsüllyedt. Hallgattam, hiszen kár lett volna már korán reggel egy humorosnak vélt beszólással haragra gerjeszteni egy „emberhegyet".

Bő negyedórás autókázás után érkeztünk meg a helyszínre, ahol a bejáratnál már várt bennünket két nagyon barátságos halőr, Józsi bácsi és Lajos a vízterület urai. Nagyon kedves és szívélyes fogadtatásban részesültünk, Lukival még egy kicsit élcelődtek is mielőtt bármit szólhatott volna. Milyen jól indul a reggel -gondoltam- végre nem egy álmos és „mindentudó" éjszakai őrrel hozott megint össze a sors, aki kétkedve méri végig az embereket és oktatja a horgászokat már a megérkezés pillanatától. Az előzetes egyeztetések során Luki említette, hogy egy cirka 200 m-es séta lesz majd a bejárattól a partig. Nem viccelt, tényleg igaza lett sajnos. Bevallom őszintén, hiába törekszem minden alkalommal arra, hogy csak a minimális cuccokat vigyem magammal a horgászatokra, a vége rendszerint cipekedésbe torkollik. Ez most is annyira jól sikerült, hogy mire összeszedtem a motyót, hogy elinduljak a vízparthoz, már csak a barátom körvonalait láttam elhalványodni a távolban. Sőt amikor odaértem azt hittem, hogy rosszul látok. Luki már az egyik botjával horgászott! Úgy döntöttem, nem sietek, nem kapkodok, komótosan kipakolok. Közben egy-két gyors fotót is sikerült készítenem a helyről, a környezetről és a már kint serénykedő „horgászbarátokról". Igen így utólag bátran kijelenthetem, hogy horgászbarátok!

Miért merem ezt egyöntetűen kijelenteni?
Voltatok már abban a helyzetben, hogy kimentetek a vízpartra, ahol mindenki mosolyog és roppant vidám? Amikor csupa érző szívű és jólelkű emberrel találkozol, akit ha megszólítasz, biztosan van egy-egy kedves szava az „idegenhez"? Amikor az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy nem ismersz jóformán senkit, ennek ellenére mégis mintha csak a barátaid között lennél? Sajnos a mai anyagias világunkban sok helyen ennek már a foszlányai sem tapasztalhatók. Nekem mégis szerencsém volt... De térjünk is vissza a horgászathoz. Az etetőanyag elkészítésére most nem fordítottam sok időt, hiszen mégis csak egy egyszerű baráti horgászatra jöttem. Ilyenkor nem cifrázom soha. Alapnak kevéske tortut (kukoricapogácsát) áztattam, amit kevés kukoricapehellyel, dúsítottam, majd ment bele az etetőanyag és a poraroma.

Part közeli horgászatra készültem fel, így nagyon lágy pickerbotokat vittem magammal. Ezek nagyon érzékeny, kis rezgőspicces pálcák, amelyekben azért a tévhittel ellentétben bőven van annyi erő, hogy még egy termetesebb pontyot is megfogjunk és kifárasszunk velük. Csalizáshoz ízesített kukoricát csontival kombináltam. Semmi extra, tényleg, csak ami kell. Persze Luki már javában horgászott, amire nekem az első botom bevetésre került. A víz már-már gyanúsan nyugodt és csendes volt, amikor a második botomat is próbáltam volna felcsalizni...

Luki szerencsekabaláját mindig magával viszi.

Tényleg csak próbáltam volna, ugyanis a bedobást követően egy akkora kapásom volt, hogy a botot a tartóról csak azért nem rántotta le, mert még idejében el tudtam kapni a végét. A bot íves meghajlása majd hirtelen felegyenesedése és megkönnyebbülése jelezte, hogy ez bizony lemaradt. Leszakadt az előke. Luki kétkedve figyelte az eseményt, majd egy óvatos mosolyt fakasztott szája szegletében. Picit vastagabb előkezsinórral, egy új horgot kötöttem fel, és a továbbiakban már csak egy bottal tudtam horgászni, ugyanis azok a mohó halak nem hagytak egy szusszanásnyi szünetet sem.

A második bedobást követően nem kellett sokáig várakoznom. Olyan villámcsapásként jövő bődületes kapást produkált leendő áldozatom, hogy azt bárki megirigyelné. Az előző esetből okulva már résen voltam, és a bot mellett felkészülve vártam a megfelelő pillanatot. A kapást követően fikarcnyi esélyt sem adva vágtam be és akasztottam meg első Törökbálinti pontyomat, amely annak ellenére, hogy nem volt több másfél kilogrammnál becsületesen küzdött azért, hogy ne kelljen a merítőszák fogságába esnie. Kértem Lukit, hogy készítsen pár pillanatképet az eseményekről. Nagyon készséges volt, önzetlenül fotózott, én meg tovább folytattam élménygazdag horgászatomat.

Az első érdeklődők...

Nem volt nagy, ugyan, de roppant dinamikusan küzdött.

Lukinak bőven volt ideje átlapozni a napi sporthíreket.

Hal hátán hal! Minden bedobást követően egy ponttyal fotózhattam. Dobás! Fárasztás! Merítés! Fotó! Visszaengedés! Szinte vezényszóra ment minden. Csak akkor ocsúdtam fel ebből az álompecából, amikor Luki szólt, hogy REGGELI! Nem volt szívem felállni és félbehagyni, de tudtam, ha ezt most visszautasítom abban nem lesz köszönet egyhamar, így hát nekiláttam a bőséges és ínycsiklandó vendégmarasztaló lakomám elfogyasztásának. Nincs is annál jobb, mint amikor a szabadban egy jóízűt ehet az ember, és mindezek mellett még horgászhat is.

Érdemes ilyen terítéknek ellenállni?

Megy ez horgászat közben is...

Telt múlt az idő a parton jöttek-mentek a jobbnál jobb arcok és, akikkel nekem is sikerült megismerkednem és „összecimborálnom".

A legkedvesebb vendégünk Jolika néni volt, aki a negyedik vagy ötödik fárasztásunkat követően jött oda és szólított meg, majd mesélt magáról pár szót. Meghatódva hallgattam azt, hogy már hetven éves is elmúlt ennek ellenére még mindig aktív tagja a horgásztársadalomnak. Lelkesen mesélte el, hogy volt neki nem is olyan régen egy feederbotja, de sajnos már eladta, pedig milyen jól jönne most. Elpanaszolta mennyire rossz feléjük a haljárás. Vigasztalásképpen átnyújtottam pár gombóccal az etetőanyagomból, majd sok szerencsét és jó egészséget kívánva búcsúztunk el egymástól.

Drága és nagyon aranyos Jolika néni.

Aztán ott volt még „enyhén" keleties akcentusával Maxim, akit mindenképpen érdemes megejteni. Kiderült róla, hogy imád bojlizni, és harcsázni is egyaránt. Feledhetetlen élmény volt, amikor előadta a maga stílusával, hogy ezen a tavon felállított rekordja 23 darab fogott ponty, és burkoltan, de a tudomásomra hozta, hogy szeretné, ha ez a rekord továbbra is az Ő nevét dicsőítené. Eleget tettem a kérésének és csak 18-ig voltam hajlandó számolni a halakat, a többit már nem jegyeztem meg.

Megérkezett Maxim is, miközben a halak sorban jöttek és jöttek...

Az élmények megosztása baráti hangulatban.

Közben folyamatos fárasztás.

Szákolás.

Visszaengedés.

Kapás van Luki!

Nem maradt hal nélkül Ő sem.

Nem jegyeztem meg, mert az idő olyan gyorsan elröppent ezen az élménygazdag napon, hogy azon vettem észre magam, elkéstem! Már régen otthon kéne lennem -kiáltottam Lukinak- majd hozzáfogtam a készülődéshez. Hazaérkezve páromnak számoltam be újonnan szerzett élményeimről, arról, hogy mennyire fantasztikus és milyen emberbaráti környezetben horgászhattam majd közöltem vele, hogy ezt előbb vagy utóbb de Neki is látnia kell!

Köszönet Lukinak, aki egy olyan helyre kalauzolt el, ahol az egyesületben a barátság az alap, ahol a kikapcsolódás és a derű az elsődleges, és ahol az emberek nem szidják a másikat, ha éppenséggel több halat fog, mint Ők. Sikerült belekóstolnom ennek a kicsinyke baráti közösségnek egy horgászhétköznapjába, amit kívülállóként csak úgy tudnék jellemezni, hogy „álomország meghitt partja".

Írta: Tóth Henrik